Dalma már a nagyszülők gondozásánál tudta, hogy ápoló lesz

A nagymamája balesete döbbentette rá az egri lányt, hogy az életét betegek ápolásának szentelje. A fiatal, ambiciózus és tehetséges szakápoló – aki a napokban megkapta az év elhivatott fiatal szakdolgozója elismerést – a példaképeiről, a hivatásáról és az ide vezető útról mesélt nekünk.

Éppen gyógyszertan vizsgára készült otthon, és csak az interjú kedvéért jött be kórházba a 27 éves Szávu Dalma. A fiatal lány, aki december 8-án hatalmas országos elismerésben részesült, a Sürgősségi Betegellátó Osztályon dolgozik, ahol csak a pörgés és a változás az állandó. Ott jártunkkor dr. Vácity József főigazgató is felkereste és gratulált a kitüntetéséhez.

EgerHírek: – A múlt héten kaptad meg az „Év elhivatott fiatal szakdolgozója 2017” kitüntető elismerést. Hogyan jutottál el idáig? Hogy érintett ez téged?
Szávu Dalma: – Nagyon örülök, megtisztelőnek érzem, hogy engem választottak. Meglepetés volt számomra, hiszen a főnővér és a kórház vezetősége nevezett engem erre a pályázatra. A zsűrizés két körben zajlott, miután átjutottunk az első körön, egy személyes interjú következett Budapesten, ahol öten kerültünk be a második fordulóba. Múlt héten Budapesten, a Lurdy házban ünnepélyes keretek között vehettem át a díjat. A pályázat egy önéletrajzból állt, valamint ajánlást, véleményt írt rólam a Markhot Ferenc Kórház, illetve az előző versenyeken, és az iskolában elért eredményeimet kellett elküldeni.

EH: – A Honvédkórház általános sebészetén kezdtél dolgozni, majd 2012-től itt, az egri kórházban. Mikor és miért döntöttél amellett, hogy ápoló leszel?
SZD: – Kétgenerációs családi házban nőttem fel, a nagyszüleimmel laktunk együtt, akikhez nagyon szorosan kötődtem. Mindig szerettem nekik segíteni és ahogy egyre idősebbek lettek, eleinte még nem nagy dolgokban, de apróbb segítségre szükségük volt. Egy napon a nagymamámat baleset érte. Mikor a kórházból hazaengedték, már komolyabb gondozásra volt szüksége. Már akkor éreztem, hogy ezen az úton kell elindulnom. Hetedik osztályos voltam, mikor az iskolában elsősegélynyújtó szakkört hirdettek, nem volt kérdés, a csapat tagja akartam lenni. Később a  Kossuth Zsuzsa Gimnázium és Szakközépiskola tanulójaként minden évben jártunk elsősegélynyújtó versenyre, valamint a Magyar Ifjúsági Vöröskereszt tagja is lettem. Így kerültem egyre közelebb ehhez a segítő hivatáshoz.

EH: – Milyen szépségei és nehézségei vannak ennek a munkának?
SZD: – Örömmel tölt el és jó látni azt, amikor javul a betegek állapota.

Számomra mindennél többet jelent, ha a beteg rám mosolyog és megköszöni a segítségem. Ami a nehézségeket illeti, megesik, hogy látjuk összetörni a családok életét, senki nem készül fel arra, hogy bármelyik pillanatban megváltozhat az élete.

EH: – Mi a legnagyobb kihívás a hétköznapok során a munkádban?
SZD: – Folyamatosan szeretnék szakmailag is fejlődni, még nincs annyi tapasztalatom, mint azoknak, akik 20-30 éve ebben dolgoznak. Nekem az iskolában az osztályfőnököm, Szalkainé Kovács Margit és az anatómia tanárom, Galambszögi Magdolna tanárnő voltak a példaképeim, akik mindig elmesélték a tapasztalataikat, amiket a munkájuk során megéltek. Az osztályfőnököm mindig a precízségre tanított minket.

EH: – Bizonyára sok mindennel találkozik itt az ember. Volt-e olyan eset a munkásságod során, amelyről azt gondolod, megváltoztatta az életed?
SZD: – Nem tudnék ilyet kiemelni. Ami igazából nagyon meghatározó volt az életemben, az a nagyszülők ápolása, hogy a nap 24 órájában be kellett osztani a családtagok között a felügyeletet. Ez nem volt egyszerű időszak. Az iskolában rengeteg olyan óra volt, ahol gondozástant, kommunikációt tanultunk, ezek segítségével terelgettek minket.

EH: – Munkád során részt veszel a betegek irányításában, belgyógyászati és traumatológiai jellegű ellátásában. Mennyire nehéz lelkiekben ez a munka? Neked hogyan sikerül ezeket rendezni magadban?
SZD: – 

Nem roppanhatunk össze, hiszen az a feladatunk, hogy a betegeket segítsük, felismerjük a szükségleteiket.

Persze előfordul, hogy még napokig a történtek hatása alatt vagyok, de a sikerek feltöltenek.

EH: – Egy-egy nehéz nap után hogyan lazítasz, mivel töltöd a szabadidőd?
SZD: – Egy időben futottam, szaunázni jártam, valamint szoktam találkozni a barátaimmal. Itt a kórházban is egy nagyon jó, összetartó csapat tagja vagyok, ezt a munkát végül is csak csapatban lehet végezni, mindenkire szükség van.

EH: – Milyen tanulmányokat folytatsz jelenleg?
SZD: – A  Semmelweis Egyetem Egészségtudományi Karán másodéves hallgató vagyok, és ha minden jól megy két és fél év múlva diplomás ápoló lehetek.

az eredeti hír itt elérhető