Dr. Ternyák Csaba:  Mindenkinek a szegénység lelkületével kellene élni

Születésnapján találkozott először II. János Pál pápával, fontos számára a család és szegények védelme. Az egri érseket 25 éve szentelték püspökké, melynek alkalmából interjút készítettünk vele.

A Sopron megyei Fertőszentmiklósról, a katonai szolgálaton át vezetett az útja az egri egyházmegyéig. Kedves emlékek számára az általa készített családi fotók nagyszüleiről, melyek hátuljára a tőlük kapott írógéppel véste bele a dátumot. Ternyák Csaba az egri érsekségen fogadta az EgerHíreket.

EgerHírek: – 25 év. Leírva egy szám, de megélni már más. Mit jelent önnek ez a szám a való életben?

Ternyák Csaba: – Három várost jelent: Budapest, Róma, Eger. Mindegyiket kihívásként éltem meg, kezdve a püspökkari titkári megbízatástól az Esztergom-budapesti segédpüspöki beosztásig, amelyeket párhuzamosan töltöttem be. Majd 10 éves vatikáni szolgálatom következett, és már több mint tíz éve az Egri Főegyházmegye kormányzása a feladatom. Hálával tekintek vissza és jó érzésekkel gondolok az elmúlt 25 évre. Jó volt különféle állomáshelyeken szolgálni egyházamat.

EH: – Mekkora szerepet játszott a család abban, hogy e pályára lépett? Mit jelent önnek a család, és ön szerint mi a család szerepe? Röviden megemlékezne a családjáról, illetve a szűkebb környezetről, ahonnan származik? Megosztaná gondolatait a családról, annak szerepéről, védelméről?

TCS: –  A Sopron megyei Fertőszentmiklóson születtem, amely akkor egy zömében katolikusok által lakott község volt, azóta városi rangot kapott. Ott szinte majdnem mindenki gyakorolta hitét, köztük a mi családunk is. A szüleim már karon ülő gyerekként elvittek misére, így kisgyermekkorból vannak emlékeim a templomból. Az imádság fontos része volt a családunk életének. Ezek mind olyan élmények, amelyek bizonyára hozzásegítettek a papi hivatásom elfogadásához. Dédnagyanyám, akit Dadának hívtunk, sokat imádkozott értem, én voltam az első fiú dédunokája. Nagyszüleimmel is közvetlen, mély kapcsolatom volt, közülük majdnem mindenki megérte a papszentelésemet. Szívesen emlékezem rájuk. Szüleim szeretetben neveltek fegyelemre és munkára. Édesanyám soha nem ellenezte és nem is erőltette a hivatásomat, de kérdéseivel, ellenvetéseivel sokat segített annak tisztázásában. Húgommal is nagyon jó a kapcsolatom. Emlékszem, hogy kislány korában szívesen jött utánunk, amikor a barátokkal jártuk az erdőt, a környéket. Néha azonban ennek a többiek nem örültek, ilyenkor mondtam édesanyámnak, hogy ne engedje el, vagy kösse az asztal lábához.

EH: – Úgy tűnik rendkívül fontosnak tartja a család szerepét.

TCS: – Igen. A család az életet, a gyökeret, a jövőt, a biztonságot, a hátteret, a védőernyőt jelenti, mindent, ami az ember életében fontos ahhoz, hogy ne magányosan vagy idegenként éljen a világban, hanem szorosan tartozzon valakikhez. Az újévi körlevélben külön felhívtam a figyelmet, biztattam papjaimat, hogy az egyházközségekben, vagy espereskerületi szinten szervezzenek családtalálkozókat. Fontos lenne, hogy létrejöjjenek és megerősödjenek a családközösségek, hogy ne egyedül álljanak a családok sem, hanem többen együtt összekapcsolódva szervezzenek közös programokat, melyek által jobban be tudnak illeszkedni a helyi társadalomba, a nagyobb közösségekbe. Jó lenne, ha minél többen lennének olyan baráti családok, amelyek számíthatnak egymásra. Ez erősítené az egyház és az egész társadalom szövetét is.

EH: – Egy olyan időszakban (hetvenes évek) döntött a papi hivatás mellett, amikor ezért még „nem járt dicséret” a hivatalos szervek részéről. Mi adott erőt ehhez; emlékszik bármilyen hátrányos megkülönböztetésre (pl. sorkatonaság alatt!)?

TCS: – Ministrálni jártam, és amikor kiderült, hogy a papi hivatás felé orientálódom, voltak olyan társaim, akik csúfnevet adtak nekem. Gúnyosan olykor Apostolnak szólítottak. Ha arra gondolok, hogy egyházunk a püspökökre úgy tekint, mint apostol utódokra, akkor ez a gúnynév valóságos próféciának tekinthető. Emlékszem rá, és olykor ő is emlegeti, édesanyámnak többször meg kellett küzdenie a pedagógusokkal, akik hetedikes, nyolcadikos koromban arra kérték őt, gondolja meg, biztos be akar-e engem íratni hittanra, mert aztán előfordulhat, hogy emiatt később nem vesznek fel gimnáziumba. Ő azonban következetesen minden évben beíratott. Aztán a Bencés Gimnáziumba kerültem, ami nagyon pozitív, barátságos környezet volt, segített abban, hogy a hivatásomban erősödjem. Érettségi után felvételemet kértem a papnevelő intézetbe, de miután felvettek, azonnal jött a kétéves katonai szolgálat. Igazi próbatétel volt, hiszen olyan ezredhez kerültem Nagyatádon, amely büntető alakulatnak számított. Többen voltunk ott kispapok, így egymást tudtuk támogatni, erőforrást jelentett a közösség. Ha szétszórtak volna több helyre, lehet, hogy nehezebb lett volna kitartani a hivatásunkban. A katonaság után szinte mindenki visszament a szemináriumba.

EH: – II. János Pál pápa szentelte püspökké 1993. január 6-án Rómában a Szent Péter bazilikában. Milyen szavakkal, intelmekkel bocsátotta útjára a pápa?

TCS: –Vízkereszt ünnepéről beszélt, és arról a küldetésről, amely minden püspök feladata, hogy összegyűjtse Isten népét. Tizenegyen voltunk, szinte minden kontinensről volt valaki. Hozzám nagyon közel áll II. János Pál pápa alakja, aki túl azon, hogy szentéletű, nagyon jó humorú ember is volt. Amikor életemben először találkoztam vele, a főnököm, Pataky Kornél győri megyéspüspök mutatott be neki. Azt mondta, itt van a titkárom, aki éppen ma 33 éves. Akkor a pápa mosolyogva rám nézett és azt mondta: ugye tudod, hogy a mi urunk, Jézus Krisztus, amikor 33 éves volt már megváltotta a világot?! És te mit tettél? – kérdezte. Szívesen humorizált, és úgy tudott nagyon emberi lenni, hogy erre soha nem játszott rá. Azt hiszem, hogy ez is hozzájárult népszerűségéhez.

EH: – Jelmondata Pál apostol több levelében is olvasható (Dicsőség neki mindörökké!). Miért ezt választotta ? Milyen üzenetet hordozhat ez a híveknek?

TCS: –  A katolikus egyházban a püspöki tisztség kiemelt feladat és a szolgálat mellett egyfajta megtiszteltetés, amely könnyen félre is viheti az embert. Tévesen arra gondolhat, hogy az ő személye a fontos, a tisztelet neki kijár. Ezzel a jelmondattal magamat akartam figyelmeztetni, hogy mindig emlékezzek,

a történet nem rólam szól, hanem az Istenről, neki kell megadni a dicsőséget.

A kinevezést december 24-én kaptam. Karácsony éjszakáján az angyalok Isten nevét zengték, és hozzájuk hasonlóan nekem is az a hivatásom, hogy Isten dicséretét zengjem. Ha az én életem is Istenről szól, akkor talán jobban át tudom adni az evangélium örömhírét, és segítek, hogy Isten jelen legyen minden ember életében. Akkor hitem szerint mindannyian boldogabbak leszünk és teljesebb lesz az életünk.

EH: – Hogyan emlékszik vissza a püspöki évekre, mely feladatait érezte igazán közelállónak magához?

TCS: – Amikor új megbízatást kaptam, akkor azt először mindig nagynak és nehéznek találtam, aztán amikor túljutottam az első teendőkön, akkor egyre nagyobb örömömet leltem benne. Esztergomi segédpüspökként egyházközségeket látogattam, fiatalokat bérmáltam, sok emberrel találkoztam. Hétközben hivatali életem volt, a Püspökkari Titkárságon ügyeket intéztem, tárgyaltam. Ezt követően a pápa öt évre a Vatikánba rendelt, hogy ott az egyik hivatal második számú vezetője legyek. Ez a szolgálat végül két ciklust is felölelt és tíz évig tartott. Először fiatalnak éreztem magam ehhez a poszthoz, de a pápa bízott bennem, én pedig próbáltam felnőni hozzá. Megismertem a vatikáni kúria működését, a világegyházat, amelyet szolgáltam, és közben kinyílt számomra a világ. Amikor onnan Egerbe kerültem, megint úgy éreztem, hogy erre nem vagyok felkészülve és valóban kellett néhány év hozzá, hogy megismerjem az egyházmegyét.

EH: – 2007-ben érkezett meg Egerbe, azóta kicsivel több mint tíz év telt még csak el, de már nagyon fontos eredményei vannak: ez idő alatt lett egyetem az Eszterházy Károly Főiskola (elődje, Eszterházy Károly nagy álma volt ez), megújult az érseki palota és kinyitott a látogatóközpont, megújul az egri bazilika is. Hogyan értékelné ezt az időszakot?

TCS: –Örömmel és hálaadással. Óhatatlanul azokat az eredményeket próbáljuk az évfordulók kapcsán számba venni, amelyek az emberi szemnek láthatók. Ez reményeim szerint azonban csak a jéghegy csúcsa, hiszen ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan. Egységben kell legyen Istennel való kapcsolatunk, vagyis lelki életünk és az a látható eredmény, amelyből a kívül állók megítélnek bennünket..

EH: – Egri püspök / érsek elődjei közül kinek a személyét és munkásságát érzi legközelebb állónak magához?

TCS: – Mindig nagy szeretettel és tisztelettel gondolok közvetlen elődömre, Seregély István érsekre. Akit viszont különlegesen közel érzek magamhoz, az székesegyházunk építtetője, Pyrker János érsek. Munkássága és személyisége nagy hatással van rám. Különleges egybeesés, hogy az elődeim közül ő is, hozzám hasonlóan hosszú időt töltött Itáliában, hiszen velencei pátriárka volt, mielőtt Egerbe került.

EH: – 2017 novemberében „ad limina” (’az apostolok küszöbénél’) látogatáson voltak a magyar püspöki kar tagjai Ferenc pápánál. A tárgyalt témák közül melyeket érezte a legfontosabbnak a főegyházmegye életében?

TCS: – Tekintettel arra, hogy a püspöki konferencián belül a gazdasági bizottság mellett az iskola bizottság vezetője vagyok, iskoláinkról beszéltem a pápának. A főegyházmegye életében fontos ez a terület, hiszen mi vagyunk a legnagyobb egyházi iskolafenntartó Magyarországon. Ferenc pápa reflektált is erre és a katolikus iskolák fontosságát hangsúlyozta a találkozón. Dicsért bennünket azért, mert éltünk a lehetőséggel, hogy a szülők kívánságára az egyházmegye átvett az államtól nevelési, oktatási intézményeket. Példásnak állította be azt az együttműködést, amelyik hazánkban e tekintetben az állam és az egyházak között van, különös tekintettel az egyházi intézményeknek az államiakkal egyenlő finanszírozására.

EH: – Úgy tudom, rendszeresen látogatja a szegény sorsú roma közösségeket. Miért tartja ezt fontosnak?

TCS: –Az egyházban a szegények mindig fontosak voltak. Nem véletlen, hogy amikor az Isten Fia emberré lett, szegény sorsot választott. A szegénység kinyithatja az ember szemét és szívét Istenre, eszébe juttatja, hogy nem a vagyonában találhatja meg a boldogságát, hanem azt Istenben kell keresnie. Fontos lenne, hogy akik nem szegények, azok is megtanuljanak a szegénység szellemében élni. A mi egyházmegyénkben nagy számmal vannak szegény emberek, közülük sokan roma testvérek, akik várják az evangélium örömhírét. Próbálok felkarolni minden olyan kezdeményezést, amelyik ezzel kapcsolatos. Fontos, hogy mind templomi mind iskolai közösségeink nyitott, befogadó közösségek legyenek. A régi előítéletek falát mielőbb le kell bontani.

EH: 2020-ban hazánkban rendezik meg az Eucharisztikus Világkongresszust. Miért olyan fontos ez nekünk, mi az üzenete, hogyan készülnek rá a főegyházmegyében?

TCS: –1938-ben volt már egyszer Budapesten nemzetközi Eucharisztikus kongresszus. Ez egy áldott kezdeményezés volt. Részben ennek az élménye, sikere, tapasztalata és lendülete segítette át a magyarországi katolikus egyházat a háború időszakában és az 50-es éveken is, amikor az üldöztetés következett. Az eucharisztia az átváltoztatott kenyérben és borban közöttünk élő Krisztus. Ez az örök élet kenyere. Az egyház az eucharisztiából él. Minden szentmisében ezt ünnepeljük, de egy kongresszuson kiemelten a fókuszba kerül. Ez nem csak Budapestnek szól, hanem az egész országnak, sőt a teljes világegyháznak. Az előkészület elsősorban lelki vonalon történik, de hozzá tartozik a templomok, liturgikus terek és eszközök megújítása, valamint egy sok településre kiterjedő rendezvény sorozat, amely a kongresszus keresztjének látogatása köré épül.

EH: – Beszéljünk egy kicsit a mai közbeszédet meghatározó migrációról. Mi a véleménye erről a kérdéskörről?

TCS: – Kérdés megközelíthető történelmi, jogi, politikai, gazdasági, társadalmi és számos egyéb szempontból. Nekem, püspökként, nyilván a vallási szempontot kell kiemelnem. Az evangélium arra tanít, hogy segítsünk a bajba jutott embereken. Mindenki tudja, hogy a pápa is a befogadás fontosságát hangsúlyozza. Ugyanakkor arra is emlékeztet, hogy a nemzetek vezetőinek felelőssége szabályozni az életnek ezt a területét is: “Felelősségük van a saját közösségeik felé, amelyek számára az igazságos jogokat és a harmonikus fejlődést biztosítani kell, hogy ne legyenek olyanok, mint a balga építő, aki rosszul számolt és nem sikerült befejeznie a tornyot, amelyet építeni kezdett (vö. Lk 14,28–30).” (Ferenc pápa üzenete a béke 51. világnapjára).

EH: – Az egri egyházmegyei életről mi a véleménye? Mit és hogyan lehetne fejleszteni, híveket toborozni?

TCS: – Erről Benedek pápának egy mondása jut eszembe. Az egyház nem térítéssel, toborzással, hanem vonzással kell hogy gyarapodjon. Próbáljuk úgy élni a hitünket, hogy az, aki nem tartozik a közösségünkhöz, vágyat érezzen arra, hogy keresztény legyen. Bárcsak egyre jobban sikerülne! Az elődeinknek, nagyszüleinknek, szüleinknek az egyház volt a lelki otthona, az lenne az ideális, ha a leszármazottak, a gyermekek, az unokák újra felfedeznék a lelki értékeket. Meghívunk, szeretettel fogadunk mindenkit, de nem toborzunk. A belső meggyőződés és elköteleződés számít.

EH: – 2018. évi újévi körlevelében a békéért imádkozott és hangsúlyozta, hogy az embereknek az ima mellett a saját környezetükben is tenni kellene a békességért. Milyen konkrét tanácsokat adna a cselekvésre az olvasóknak?

TCS: – Amikor családi békétlenség van, akkor este nem szabad úgy nyugovóra térni, hogy nincs béke az ember lelkében. Még aznap ki kell békülni. A feszültségeket nem szabad átvinni a következő napra, mert könnyen elmérgesedhet a helyzet. A legfontosabb a szeretet. Ha merek nagyvonalú lenni a szeretetben, akkor van bátorságom bocsánatot is kérni. Ezzel szolgálhatom a békét a családban és a világban is.

az eredeti hír itt elérhető