William Benkő: Ha van egy idiótád, és motiválod, lesz egy motivált idiótád

A motiváció fontos, de nem olyan egyszerű dolog, hogy csak motiválni kell – vallja William Benkő, a beszédek mestere, a lámpaláz legnagyobb ellenfele, akinek szenvedélye a beszéd és annak oktatása, aki beteg gyerekek legnagyobb álmát váltja valóra. Ő volt a BizLounge februári vendége.

William Benkő volt az első a pódiumon, akinek farzsebében amerikai útlevél is lapul. Igazi self-made man, aki beszél és tanít a beszédre, üzletel és üzletre nevel. A pódiumbeszélgetés előtt interjút adott az EgerHíreknek.

EgerHírek: – Az Amerikai Kereskedelmi Kamara elnöke volt. Hogy jutott el odáig?

William Benkő: – Amikor első ízben nekivágtam, hogy a kamarába megválasszanak elnöknek, még nem voltam tag. Van egy szenvedélyem: évek óta másokat, illetve saját magamat is fejlesztem, segítek az embereknek, hogy a színpadon beszédet mondjanak. Ezáltal az évek során több helyen felléptem, beszédet mondtam, így ismertté váltam. Ilyen szellemiséggel kerestek valakit a kamara élére, megkértek, hogy induljak. Őszinte voltam velük, elmondtam, nem is vagyok tag, nem is ismernek, erre ők azt mondták, hogy majd segítenek. Az első alkalommal nem lettem elnök, de bekerültem az igazgatóságba. A következő választás alkalmával viszont már én lettem az elnök.

EH: – Angol és magyar nyelven retorikát tanít. Mivel ösztönzi nyilvános beszédre a fiatalokat, felnőtteket?

WB: – Általában engem keresnek meg, vannak olyan emberek, akik kikérik a véleményem. Sokakkal foglalkozom, nyilvánosan csinálom és azzal, hogy kitesszük a beszédeket, a volt diákok megtudnak mutatkozni az olyan kollégák előtt, akik ismerték a korábbi változatot.

A diákoknak látványosan elmozdul az önbizalmuk, észre lehet venni, ahogy fellépnek, ahogy fogalmaznak, ahogy tartják a testüket. Ez fel tudja csigázni a többieket is, kíváncsivá teszi őket, hogy társaik hogyan jutottak el idáig.

Emellett karitatív módon évek óta folyik börtön képzésünk, ahol a volt diákjaim egy resszocializációs folyamat utolsó részeként az egy éven belül szabaduló rabokat – akik önkéntes alapon jelentkeztek – képeznek a nyilvános beszéd fortélyaira. Ennek az a célja, hogy egy csöppnyi önbizalmat vigyünk a lelkükbe, és el tudják képzelni azt, hogy más emberként is elérhetik céljaikat. Ez egy folyamat, hiszen elindítani valakit a változás irányába az két három alkalom, az illetőnek kell akarnia, készülnie rá. A mi feladatunk olyan légkört teremteni, ahol szívesen vannak, ahol komolyan veszik a feladatokat, és ha valaki komolyan veszi és csinálja, akkor fejlődni fog. Ez törvényszerű. Ezeken az alkalmakon mindig van egy hívó kérdés, amelyet a résztvevők töltenek meg tartalommal, ez a rabokon kívül, a civil életben is így működik. Ezek nem annyira bonyolult kérdések, de nem véletlenszerűek. Olyan jellegűek, mint például: ha lenne valakinek egy varázspálcája, mire használná azt, vagy ha egyetlen egy betegségre ki tudna fejleszteni egy gyógyszert, mi lenne az, és miért.

A kiscsoportnak van egy olyan dinamikája, mint a pattogatott kukorica. A második vagy harmadik alkalommal valaki egyszer csak kipattan, megmutatja magát.

Ezt össze tudják hasonlítási azzal, milyen volt az első nap, hiszen emlékeznek rá. Ezzel ki nem mondott módon felbátorítja a többieket, hiszen ha ő meg tudta csinálni, akkor a másiknak is menni fog.

EH: –  Melyik generációban lát több potenciált?

WB: – Legszívesebben fiatalokkal foglalkozom. Idáig a legfiatalabb diákom egy kilenc éves kislány volt, aki abba az állapotba jutott el, hogy 180 ember előtt beszélt színpadon, vetítés nélkül. Csak ő volt és a témája, amit előadott. A fiataloknál látom, hogy akik már érzik, ennek a készségnek hol van szerepe az életükben, fejlődésükben, ők jobban odateszik magukat. Egyrészt olyan fiatalokkal vannak körülvéve, – ha mondjuk külföldre mennek tanulni – akiken látják, hogy más kultúrában, másképpen szocializálódtak. Ez Amerikában egyértelmű, ott egy fiatal sokkal nagyobb önbizalommal rendelkezik és ez független attól, hogy milyen a tudásszintje.

EH: – Hogyan segít leküzdeni adott esetben a lámpalázat?

WB: – Ez is egy folyamat. Egyrészt megtanítunk egy keretet vagy egy képletet, amely ad egy bizonyos szintű biztonságot. Van egy útvonal, amit végig tudnak követni és pici siker után emelkedik az önbizalmuk. Olyan visszajelzést kapnak, ami konkrét és be tudják azt építeni a következő alkalommal.

Valóra váltotta egy kislány álmát, aki találkozni akart a pápával

EH: – A Csodalámpa Alapítvány vezetőségi tagja. Milyen szerepe van az életében a jótékonyságnak?

WB: – A jótékonyság az egyik kulcsterületem, ugyanis üzletember vagyok és a retorikán keresztül meglehetősen komoly kapcsolati tőkére tettem, illetve folyamatosan teszek szert. A Csodalámpát úgy tudom támogatni, hogy az üzleti kapcsolataimat fordítom a gyermekek kívánság teljesítésének a javára. Volt olyan kislány, aki azt kérte, hogy találkozhasson a pápával. Az üzleti kapcsolataimon keresztül véletlenszerűen találtam valakit, akinek a segítségével végül a pápa fogadta a kislányt. Vagy volt egy fiatal srác, aki kerekesszékben élte az életét és el akart menni a Bugatti autógyárba. Megvoltak az Audinál azok a kapcsolatok, amelyek által összejött ez is.

Azt látom, ha leegyszerűsítjük valakinek, hogy ő hogy tud segíteni egy gyermeknek, akkor azt örömmel megteszi, hiszen az valahol az ő sikerélménye is.

Ilyen volt a februári BizLounge est, mutatjuk a képeket:

az eredeti hír itt elérhető