Szeptember 9-én szülőfalujában, Felnémeten emléktáblát avattak Nagy Ernő festőművész tiszteletére, s ekkortól az Eger-patak hídja Nagy Ernő nevét viseli.

Nagy Ernő festőművész Egerben végezte el a Tanítóképzőt, ezután a Képzőművészeti Főiskolát, ahol tanárai voltak Barcsay Jenő, Papp Gyula, Domanovszky Endre és Hincz Gyula. 1953-tól Egerben tanított. 1986-ban a Tanárképző Főiskola tanszékvezetőjeként ment nyugdíjba.  Számos helyen  volt kiállítása itthon és külföldön egyaránt.
Izgalmas és tanulságos életpálya áll mögötte, melyet több címmel, díjjal ismertek el. 2013-ban „Eger Csillaga” lett, megkapta a város Pro Cultura Agriae díját, 2015-ben lett Eger díszpolgára, 2016 augusztus 20-a alkalmából vehette át a Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést. Tagja volt a  Széchenyi István Irodalmi és Művészeti Akadémia Miskolci Tagozatának.

2017-ben, 91éves korában hunyt el.
Valamennyi elismerését a közösség szorgalmazta, melyet alázattal szolgált mindvégig.

 Szegényparaszti családból származott, ahol hamar megtanulta a munka becsületét. Édesapja később munkásnak állt, majd a jobb megélhetés reményében kivándorolt Kanadába, ahová családját is szerette volna vinni, ám ők nem hagyták itt a szülőföldet. Így végül a családfő öt év után a tengerentúlon keresett pénzből földet, szőlőt, kocsit, lovat vásárolt. Így iratkozhatott be Nagy Ernő a polgári iskolába, ezt követően az Egri Érseki Római Katolikus Tanító- és Kántorképzőbe került. Nagyon szerette a zenét, s közben már rajzolgatott. Egy tanára elsőéves korában elküldte egy munkáját Miskolcra, országos tanítóképzős kiállításra, ahol Burkhardt Rezső, a Képzőművészeti Főiskola és a miskolci művésztelep vezetője volt az elnök. Egy hónapos ingyenes művésztelepen vehetett volna részt, ezt nyereményként, de egy tanára lebeszélte szüleit erről, nem engedték.  Szeretett tanára, Bitter Dezső arra bíztatta, hogy tanuljon hegedülni, s ingyen különórákat adott neki. Szeretettel emlékezett Zoli barátjára, a felnémeti cigányzenészre Nagy Ernő, akitől sokat tanult. Gyűjtötte a felnémeti népdalokat.

Aztán jöttek a háborús évek, 18. életévét betöltve behívták katonának. Visszaemlékezésében elmondta, a parancs szerint a be nem vonulókat a Dobó téren felakasztották, s történtek is kivégzések. Barátaival a szőlőhegyekbe szöktek, bujkáltak, mígnem végül mégis beálltak katonának.  Emelt fővel, erős lélekkel viselte a nyomort, a kiképzés embertelenségét.  Ócska fegyverekkel, rossz ellátmánnyal az volt a feladatuk, hogy fedezzék a visszavonuló németeket a Felvidéken. Itt került orosz fogságba, heteken át utaztatták a megfáradt katonákat leszögezett marhavagonokban, egészen Moszkváig. A város melletti vagongyárban dolgoztak. Megtanult írni és olvasni oroszul. Nagy Ernő a nyomorúság idején is rajzolgatott, s ez talán az életét mentette meg. Egy interjúban így emlékezett vissza erre: „A csajkám fekete volt, valamiféle kátránnyal vonták be, fogtam egy kihegyezett szöget, s az edényt telerajzoltam madarakkal, virágokkal. Ez nagyon megtetszett az egyik szakácsnak, aki elkérte tőlem, s cserébe több ételt adott. Ez jót tett, mert fogytán volt az erőm a sok éhezéstől.” Ezután adminisztratív feladatokat kapott. Festőművésznek hitték az oroszok, s a tisztek festménymásolatokat készíttettek vele.  1948-tól javult az ellátás, készülődtek a foglyok visszaszállítására.

Hazatérve tanárai segítségével folytatta tanulmányait, s jelentkezett a Képzőművészeti Főiskolára. Művésztelep helyett ezután is a kétkezi munka jutott, míg végül megkapta az értesítést, hogy beiratkozhat. Szülei nem tudták támogatni, az ösztöndíjából élt.  Szeretett tanulni, szorgalmas volt, a marxizmussal gyűlt meg egyedül a baja. Az elméletben tanultak valahogy nem fértek össze a hadifogságot megjárt ember tapasztalataival. Egy besúgó jelentette, hogy Nagy Ernő másképp gondolkodik a rendszerről, végül mégis sikerrel diplomázott.

A főiskola után Egerbe helyezték, a tanítóképzőbe, de nem jutottak neki órák, így általános iskolába került, majd középiskolában tanított.  1955-ben megnősült, ezután az ország összes iskolájából kitiltották, mivel egyházi esküvőt tartottak. Végül egy meggyőződéses kommunista segített neki, egy mozi igazgatója, aki plakátfestőt keresett. Innen hívták később a gyakorlóiskolába, majd a főiskolára, ahol 1986-ig tanított.

Tanítványai nagyon szerették, mert mindig emberséggel bánt velük. Sok vidéki fiatal pótszülőjeként segített mindenben. Egyik hallgatóját például meg akarták hurcolni azért, mert keresztet hordott a nyakában. Nagy Ernő közbenjárt, s bölcsen elsimította az ügyet. Folyamatosan alkotott, az ismert festészeti technikákat egyéni, kifejező stílusával ötvözte, megörökítette Eger barokk épületeit, bemutatva az itt élő embereket. Szeretett tájképeket festeni, kedvelt időtöltése, a horgászat közben is a természet szépségeit szemlélte. Csendéleteinek harmóniája egyedülálló, mindeközben megörökítette az eltűnőben lévő paraszti kultúra világát, emberi arcát.

Tehetséges növendékei életre szóló barátságot kötöttek vele, tanárok és művészek kerültek ki a keze alól. Figyelemmel kísérte tanítványai pályáját, segítette őket, számtalan kiállítás rendezésében volt közreműködő.  Nemzedékek nőttek fel a keze alatt, s nem túlzás azt mondani, tanítványai alkotásain keresztül ma is köztünk van Ernő bácsi.

Készítette: Bérczessy András

az eredeti hír itt elérhető