Augusztus 20-án az egri közgyűlés kiemelkedő szakmai munkássága elismeréseként „Pro Agria” Életműdíjat adományozott Dr. Lisztóczky László irodalomtörténésznek.
A Tanár Úr ismert alakja a városnak, gyakran találkozni vele könyvesboltokban, rendezvényeken. S persze sokan a katedráról ismerik, ahol négy évtizedet töltött.

Repüljünk vissza az időben, mégpedig a Mátra aljára, Markazra!

Szülőfalumnak, Markaznak döntő jelentősége volt életem, sorsom, egyéniségem alakulásában. Egyszerű családban nevelkedtem, édesanyám ősi gyöngyösi család sarja volt. Ő paraszti világból származott, édesapám kovácsmester volt, én pedig eléggé elfajzottam, hiszen értelmiségi lettem. Sokáig az ő szemükkel nézve fölösleges, luxus dolgokkal foglalkoztam, tanárként, irodalmárként. Számukra az igazi érték az volt, ami kézzel fogható, látható, értékelhető: az, hogy fel van szántva a föld. Ennek ellenére ők büszkén követték a pályámat.

Nem csak ők voltak rám nagy hatással a maguk egyszerűségével, bölcsességével és mély vallásosságával, hanem a falu papja, Tassy Ferencnek hívták. Büntetésből került Markazra, koholt vádakkal börtönben volt, korábban városi pap, hittantanár volt. Nagyon értett a gyermekek nyelvén, rendszeresen bejártunk a plébániára és velem ő szerettette meg az irodalmat.

Amikor először megláttam az akkor tabunak tekintett nagy Magyarország térképet, sírva rohantam hozzá magyarázatért, vigaszért. Ő adta a kezembe Szerb Antal Magyar Irodalomtörténetét is, s az én irodalomtanításomban, irodalomszemléletemben ott van a nyoma az ő hatásának. A szellemesség, az asszociációs gondolkodásmód, a kozmikus rendbeállítás talán tőle is ered.

Móra Ferenc Ének a búzamezőkről című regényét is ő ajánlotta, mondván, hogy ez a legszebb parasztregény, s a mai napig is ezt vallom. Egyszer jóval később egy tanítványomat rajta kaptam, hogy olvas a pad alatt – és éppen ez volt a kezében, így az egész órát erről beszélgettük végig.

A markazi élmények, az indíttatások, hatások végigkísérték egész életemet, ez irányított. Főképpen abban segítettek az egyszerű falusi emberek, hogy ne legyek túlságosan elvont, a gyakorlati élettől, az emberek közelségétől ne rugaszkodjak el. Ez a paraszti bölcsesség sokat segített.

Gyöngyösre kellett volna mennem gimnáziumba, de nem bírtam a buszozást, így nem lehettem bejáró, így egri kollégista lettem. Ez a sors akarata volt. A Dobó Gimnáziumban érettségiztem 1959-ben.

Magyar-történelem-orosz szakra jelentkeztem az egri főiskolára, aztán a harmadik szakom végül az orosz helyett a testnevelés lett. Kudarcok is értek itt, aztán megjelent egy versem az Ifjú Nevelőben, Szívdobbanás címmel. Egy rövid részlet ebből:

Bennem tüzek égnek, / bennem vágyak égnek, / én szeretni fogok, ameddig csak élek / Én virágot, csókot fakasztok a Földön, / szomjazók poharát hittel teletöltöm/ Én akarom, testvér legyen minden ember / szívek forrásából gyűljön jóságtenger.

A következő lapszámban két durva támadás is ért, azzal, hogy én az osztálybéke hirdetője vagyok és még a fasisztákkal, ellenforradalmárokkal, kizsákmányolókkal is     szimpátiát vállalok.

Berzi András tanszékvezetőnek egyébként a megjelenés előtt megmutattam a verset, jóváhagyta. Mikor látta a támadásokat, azt mondta, menjek át Debrecenbe. Segített ebben, így ott végeztem 1965-ben.

Kalocsa a következő állomás…

Ez is véletlen volt, a bátyám tett lépéseket, hogy Heves megyébe, Egerbe, Eger közelébe kerüljek, de valami miatt megakadt a dolog. Akkoriban egy bizottság osztotta el az állásokat, a megyék küldöttei és az egyetem képviselőinek döntése alapján. Így kerültem Kalocsára, ezzel szimpatizáltam, megint az a bizonyos „misztikus véletlen” irányított! Eszembe jutott, hogy milyen csodálatos az ottani népművészet, hogy Asztrik püspök hozta a koronát Szent Istvánnak és persze egy Ady-sor is megerősített: S egyszer, életem csúnya fokán, / Pap akartam lenni Kalocsán (nevet). Négy évet voltam itt, egy osztályom futott ki.

Aztán mégis sikerült Egerbe kerülni.

Egy évig TIT-titkár (Tudományos Ismeretterjesztő Társulat) voltam, ismét egy fantasztikus véletlen történt, egy tanári hely felszabadult a Dobóban, gazdátlanul maradt egy negyedikes osztály, s ezért megkerestek. Egy évet óraadóként dolgoztam, utána állásban voltam, kilenc esztendeig az  alma materemben.  Aztán ismét az egri főiskola. 40 évet töltöttem a katedra mögött, ebből 27 évet tett ki a főiskola. Adjunktusként, majd docensként.

Milyen szellemi közeg volt itt akkoriban?

Olyan tanárok, kollégák voltak akkor a fénykorát élő irodalmi tanszéken, mint Lőkös István, vagy mint Nagy Sándor,  Gárdonyi- és Remenyik-kutató. Az ő szellemiségük is hatott rám és mércét jelentett számomra. Irodalomtörténész is akkor lettem, mert elvárták, hogy tudományos kutatást végezzek. Ráadtam a fejem és hamar ledoktoráltam Debrecenben régi magyar irodalomból. Aztán megjelentek az első könyveim, ma ötven kötet körül tartok. Ezeknek persze nem egyforma a súlyuk, a szerkesztett művek is benne vannak, amivel kevesebb a munka.

Szokták kérdezni, hogy lehet, hogy ennyi könyv fűződik a nevemhez, erre azt szoktam mondani, hogy ha egy gyümölcs megérik a fán, lehull és egy élet kutatómunkája valahol összegződik. Lehullottak ezek a gyümölcsök a fáról.

Tanúr úr irodalomszervezőként is ismert, alapítója a Dsida Jenő Baráti Körnek, s lelkes elkötelezettje a határon túli kapcsolatok ápolásának. Honnan ered mindez?

Falum papja beszélt erről először, lelkesen,  például akkor, amikor a régi térképet megláttam, elmondta, hogy mi történt Trianonban, s különösen Erdélyről beszélt nagyon szépen, s felkeltette az érdeklődésemet. Aztán későbbi élményeim is ide vezettek. A legszorosabb kapcsolat akkor alakult ki, amikor ötödik gyermekünket is elveszítettük, Lilla lányunkat hét éves korában, aki révén megélhettük az anyaság és apaság misztériumát, minden örömét és fájdalmát és hálásak vagyunk ezért a Mindenhatónak. Akkor árván maradtunk, kettesben a feleségemmel és elkezdtünk járni rendszeresen Erdélybe, hogy pótoljuk a veszteséget, megéljük a szeretetet ott. Aztán minél elviselhetetlenebbek voltak ott a viszonyok a Ceaușescu-korszakban, annál gyakrabban mentünk, három-négy alkalommal is évente. Barátokat, élményeket szereztem, nem a tájakat néztem, emberekhez jártam.

Így lett az egyik legfőbb kutatási területem az erdélyi irodalom. Benedek Elek, Tamási Áron – őt személyesen is ismertem, felkerestem, hogy dedikálja a könyvét. Más erdélyi témákról is születtek tanulmányok és Dsida Jenőben megtaláltam azt a költőt, aki az én gondolatvilágomat leginkább vissza tudta adni, aki megtanított arra, hogy a legsötétebb helyzetben is örülni lehet a létezésnek. Ő súlyos szívbeteg volt, 31 évesen halt meg, mégis kevés olyan örömtudó, napragyogású, életteli életművet ismerünk, mint az övé. Áprily Lajos írta róla egy kötetben, hogy a rövid életének legfontosabb üzenete, hogy nem szabad lohasztani szívünkben a lángot, Szélesre tárta karját a világ felé, s ebben az első és az utolsó ölelés gesztusa is benne volt. Mámoros, Szent Ferenci életmámorából származik legnagyobb titka. Dsida a névadója annak a közösségnek, mely immár 21 éves, s nagy büszkeség és nagy öröm.

A hatóságok is érdeklődtek az utak iránt…

Egy egri ügynök írt jelentést rólam. Korondról utaztam haza, s beszélgettem vele lelkesen. Ő pedig figyelmesen hallgatott, akkor még nem tudtam miért. Azt írta, hogy nacionalista vagyok, rossz véleményem van a román elvtársakról, s biztosan a tanítványaimat is erre nevelem. Volt arra is példa, hogy észrevették a csempészett könyveket. Pilóta kekszes dobozokba rejtettük mindig, sokszor hetekig ettünk az édességet a feleségemmel (nevet). Nyugati könyveket szereztünk be, svájci sógoromtól, Európából és a hazai legjobbakat. Amikor lebuktunk, embernagyságú halom állt össze a könyvekből, ki is tiltottak bennünket Erdélyből, de akkor már nemsokára megbukott a rendszer. Szeretetért mentünk és rengeteget kaptunk.

Egy tanár életében a tanítványok tükröt jelentenek, erőt adnak. Milyen viszonyban volt a növendékeivel?

Abban az árvaságban, amiről beszéltem, gyermekeink elvesztése után, voltaképpen tartást és a továbblépés esélyét adta az irodalomszeretet, a barátok és a tanítványok szeretete. De nem terelődött el a figyelmem a lényegről. Most, amikor a kitüntetést kaptam, nagyon örültem, de hozzá kell tenni, hogy én abban az utcában, ahol a kitüntetéseket osztogatták, nem nagyon jártam. Korán rájöttem, hogy a sikerre, elismerésre, kitüntetésre koncentrált élet jellemtorzulással járhat, a lényeg elvész az ilyen ember gondolkodásában. Persze vannak tisztességes utak, érdemek alapján kapott kitüntetések. Én megpróbáltam a francia módszer szerint tanítani, a porosz módszer helyett.  A porosz azt mondja, hogy azt a fát, amit nevelgetünk tanítványainkban, időnként nyesegetni kell. Míg a francia szerint a jó hajtásokat kell gondozni, s azok elnyomják majd a rosszakat.

A Pro Agria Életmű díj a helyi közösség fontos elismerése, öt évvel ezelőtt a Szervátius-díjat is megkapta.

Tudtommal erdélyi barátaim terjesztettek fel erre. Ez nagy megtiszteltetés, s az ilyen jutalom arra mindenképpen jó, hogy fel tudjuk emelni fejünket és megőrizzük tartásunkat.

A helytörténet is fontos szerepet kapott pályáján, kevéssé ismert alkotókat tett ismertté, ha ezek a kutatások nincsenek, Pájer Antal, Tárkányi Béla, vagy Mindszernty Gedeon nevét nem biztos, hogy ismernénk.

A modern civilizáció egyik legfőbb átka az, hogy magányra kárhoztatja az embert, a maga cinizmusával megfosztja kozmikus otthonától, Istentől. A neoliberális szellemiség megfosztja az embert a kapaszkodóktól, amit a szülőföld, a haza jelent. Isten sokfélének teremtette a világot, a sokféleség rendszerét alkotta meg benne, ez a világban való otthonosság forrása is. A modern ember egyre magányosabb, már a nyugatosok, József Attila is ráirányította erre a figyelmet. Emiatt is kezdtem helytörténeti kutatásokba, hogy találjanak az emberek példát, okot a büszkeségre, a lokálpatrióta öntudatra. Az utóbbi két évtizedben egri és gyöngyösi helyi hagyományokat kutattam, a nagy szerelem, Dsida Jenő mellett.

Több mint félszáz kötet közül nehéz választani, mégis melyik az a néhány, amelyik a legközelebb áll a szívéhez?

Mindig a legújabb a legkedvesebb. Legutóbb A világító szív címmel Dsida Jenőről jelent meg könyvem, ez az egyik legkedvesebb. S amire még büszke vagyok a Versekben tündöklő Erdély sorozat. Ezt a kilencvenes évek elején kezdtem, tulajdonképpen a marosvásárhelyi pogrom váltotta ki belőlem ezt, ahol Sütő András szemét kiverték felheccelt nacionalisták.

Isten kezében volt az első kötet címe, istenes versekkel. Aztán a kiadó felfigyelt rá, hogy mennyire keresett ez, három kiadásban jelent meg, s további hat kötet követte ezt sorozatban.

A Pájer Antal életmű felfedezése, leporolása fontos még számomra, kismonográfiát is írtam róla. 1858-ban jelent meg az utolsó kötete, 1881-es haláláig nem jelent meg több, bár folyamatosan publikált. Előkerestem ezeket, feltártam kiadatlan prédikációit, levelezését. Ő a 19. század második felében élő papköltő triászának a legtehetségesebb tagja volt. Petőfi is kereste, amikor 1844-ben Egerben járt, de Pájer akkor már káplán volt Füzesabonyban, így nem találkoztak, de Petőfi méltatta költészetét. Ezekre vagyok talán a legbüszkébb.

Tanár úr könyvtára óriási, mind méretében, mind abban az értékben, amit képvisel. Ezt is megosztotta bizonyos értelemben, hiszen a dedikált könyvek beírásait is megismertette az olvasókkal, két kötetben.

Már gyermekkoromban gyűjtöttem a könyveket, édesanyám a spájz egy részét átengedte nekem erre a célra. Amikor Gyöngyösről arra járt egy szakfelügyelő, meg is mutatták neki, hogy milyen könyvtáram van.

A könyvgyűjtés sok örömöt és tudást adott. Sok felfedezést tettem, s az antológiákat is saját könyvtáramból állítottam össze. Igyekeztem ezt a szenvedélyt is megosztani másokkal, Szeretettel írom ide a nevem címmel az egri, Tisztelettel ajánlom címmel a gyöngyösi kötődésű beírásokból szerkesztettem kötetet. Adatokat kerestem, hivatkozásokat, jegyzeteket készítettem ezekről. Az az eredendő, s belém nevelt felismerés vezérelt, hogy az élet értelme a másik ember, másokért kell élni.

Az életpálya meghatározó jellemzője az élmények, a szeretet átadása.

Életem egyik vezérfonala Szent Ágoston egyik mondata: szeress és tégy, amit akarsz! Az élet középpontjában a nagybetűs szeretet áll. Valahogy úgy, ahogy az Isteni színjátékban olvasható Babits fordításában: „Csüggedtem volna, lankadt képzelettel,/de folyton-gyors kerékként forgatott / vágyat és célt bennem a Szeretet, mely / mozgat napot és minden csillagot.”

Az irodalom szeretetének átadása is fontos. Sok esemény, találkozó, bemutató szervezőjeként is ismerhetjük.

Végigkísért a vágy, hogy kilépjek önmagamból, s a bennem élő tiszta szándékokat kifejezzem. Sosem légüres térben éltem, mindig az emberek javát szolgálva akartam élni életemet. De persze szembesülnöm kellett végességemmel, tökéletlenségemmel, esendőségemmel. Megpróbáltam felülkerekedni rajtuk, nem mindig sikerült.

Éppen most mi van készülőben?

A díj kapcsán többszáz visszajelzést kaptam tanítványaimtól, s rengeteg szeretetet. Ez a szeretet nem ismeri a közönyt, valahogy viszonoznom kell. Van egy tervem, melyet Örkény egypercesei ihlettek valamelyest. Ötperces esszék – ezzel a címmel gyűjtöm majd kötetbe rövidebb írásaimat. Most ezen munkálkodom. Ma reggel is odaültem a számítógéphez és dolgoztam rajta

Készítette: Bérczessy András

az eredeti hír itt elérhető